Bejelentés


Fancsikai tavak Debrecen területén található meg a Fancsikai tó

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.





Keresés a honlapon





Amur,harcsa,Busa,Csuka,Kárász,Keszeg,Ponty,Süllő

Tudományos neve: Cotenopharyngodon idella Valenciennes. Orosz neve: bejelíj amur. Német neve: Graskarpfen. Angol neve: grass carp.

Az amur hazánkba telepített növényevő halak közül az egyetlen, amely az utóbbi években a horgászok által nagyra becsült, kitűnő sporthallá fejlődött. Legnagyobb értéke, hogy a horgon rendkívül harcosan kitartóan védekezik, mint a márna vagy a nyurga ponty. Az amur fogását a telepítő szervek különböző szabályokhoz köthetik. Horgászata állami korlátozás alá nem esik. Őshazája Ázsia, a kínai nagy folyók és az amur középső, illetve alsó szakasza. Kínában már évszázadokkal ezelőtt megkezdték és azóta is folytatták a folyókból befogott ivadékának a halas tavi nevelését. A második világháború után valamennyi földrészen meghonosították, Európában elsőnek a Szovjetunióban. Térhódításának oka az, hogy növényevő táplálkozása folytán máskülönben nem vagy csak alig értékesülő, illetve értékesíthető vízi növény tömeget alakít át halhússá, miközben tavakat, tározókat, csatornákat tisztít meg a burjánzó gyomszerű vízinövényzettől. A vízügyi szolgálat ezért telepíti a csatornákba. Halastavakban a ponty életterét javítja. Hazánkban 1963-ban importálták ivadékát Kínából és a Szovjetunióból. A termeléshez szükséges alapanyagot ma már mesterséges tenyésztésű szaporulata szolgálja.

Leírása:

Az amur rendkívül izmos, torpedó formájú hal, feje testéhez képest viszonylag kicsi. Szája félig alsó állású, ajkai jellegzetesen megvastagodtak. Nagy szemei a fejen viszonylag alacsonyan ülnek. Úszói nem nagyok, a hát- és a farok alatti úszóban egyaránt három kemény sugarat találunk. Pikkelyei nagyok és kemények, számuk 42-45 az oldalvonal mentén. Az oldalvonal fölött 6-7, alatta 5 pikkelysor található. Mivel a pikkelyek sötéten szegélyezettek, még nagyobbnak tűnnek.
Háta zöldes barna, oldalai aranyos csillogásúak, a has piszkos sárga. A mellúszók vörhenyesek, a többi úszó sötétszürke. A nemek megkülönböztetéséhez segítséget nyújt, hogy a tejesek mellúszói tavasszal, a test felőli oldalukon érdes tapintásúak.

Szaporodása és növekedése:

Őshazájában a nagy folyókban 20C feletti víz hőmérsékleten ívik. Erősen megduzzadó, könnyű ikráját a vízfolyás magával ragadja: lebegve kerül az alsóbb folyása árterére, ahol a kikelt lárva bőséges táplálékot talál. A Tiszában nálunk is megfigyeltek már természetes ívásból származónak vélt szaporulatot. Tógazdasági tapasztalatok szerint a megtermékenyült ikrákból a lárvák 22-25C-os vízben 32-36 óra alatt kelnek ki: testhosszuk ekkor 5mm. 4-5 napos korukban kezdenek táplálkozni. Az első hetekben planktonokat fogyasztanak, majd fokozatosan térnek át a növényi táplálékra. A halastavakban az elsőnyaras amurivadék legalább olyan gondos kezelést, takarmányozást kíván mint a pontyé. Hazánkban ivadéka az első nyáron általában 10-20 g-ra nő, kétnyaras korban kb. 250 g, háromnyaras korban 1kg-nál is nagyobb példány 28,3kg-mal szerepel az országos rekordlistán. Tartózkodási hely és táplálkozása: Mindig ott találjuk, ahol a legkedvezőbb táplálkozási lehetőség és a legzavartalanabb csend ígérkezik számára. Óvatos, félénk hal. Kedveli a békanyálat, nagy fogyasztója a hínárféléknek és a növekedése előrehaladtával a nádnak is. Érdekes megfigyelni, ahogy erős szájával szaggatja, majd a víz alá húzza a vízből kiálló nádszálakat. Tápláléka határozza meg tartózkodási helyét: ez a hínárosok , a nádasok környéke. Ha a vízi növényzetet felélte, halastóban feleszi a pontynak szánt abrakot, de szívesebben kaszál parti füvet, valamit más szárazföldi zöldtakarmányt. Szükségből állati szervesetek is elfogyaszt, még haldarabot vagy élő kishalat is. De növényi táplálék nélkül hosszú ideig nem tudja szervezetét fenntartani, mivel annak harmonikus működéshez a „terimés” növényi táplálék feltétlenül szükséges.

Elterjedése:

Az amur eredeti elõfordulási területét a kínai nagy folyók (elsõsorban a Jangce, a Sárga-folyó és a Hszicsiang), valamint az Amur középsõ és alsó folyása képezték. A kínai tógazdasági nevelés következtében azonban terjesztése már évszázadokkal ezelõtt megindult déli irányban. Viszonylag hamar kifejlõdött tógazdasági tenyésztése egészen Dél-Kelet-Ázsiában, illetve keleten, Tajvan szigetén és Japánban. Szovjet halászati szakemberek már a II. világháború előtt foglalkoztak az amur honosítási kérdéseivel az európai részen elterülõ tógazdaságokban. A nagyobb arányú telepítés Ukrajna vizeibe 1953-ban kezdődött, mint rövidesen kiderült, teljes sikerrel. Az ötvenes évek második felétõl Japánból importált halakkal - az Egyesült Államok több vidékén is megindultak az amurral kapcsolatos kísérletek. Az amerikai kísérletek azzal a céllal indultak, hogy a károsan elszaporodó vízinövények irtására megfelelõ halfaj álljon rendelkezésre, szemben az európai koncepciókkal, melyekben a hal hústermelés fokozása volt az elsõdleges szempont. Időközben Ázsia több országában (India, Izrael, Nepál, Irán, stb.), Ausztráliában és Latin-Amerikában is megindult a honosítás. Legkésőbb - a 60-as évek végén, 70-es évek elején az afrikai országok (Egyiptom, Etiópia, stb.) kapcsolódtak be az amur világszerte folyó terjesztésébe. Jelenleg elmondhatjuk tehát, hogy az amur valamennyi földrészen megtalálható és szinte napról napra növekszik az e halfajjal foglalkozó országok és halgazdaságok száma.
Külön említést érdemel az amur európai terjesztése. A kedvező ukrajnai tapasztalatok ellenére majd egy évtizedre volt szükség, hogy halunk tovább folytassa hódító útját nyugat felé. Előbb Románia (1960-tól), majd Magyarország (1963-tól) vásárolt amurivadékot Kínából és a volt Szovjetunióból. Lengyelország 1964-ben kezdte meg a honosítást. E három országból rövidesen elindultak a kísérleti szállítmányok Közép- és Nyugat-Európa, illetve Svédország felé.
Az európai honosítás sikeréhez alapvetően hozzájárult, hogy ANTALFI ANTAL és TÖLG ISTVÁN tökéletesítette az amur szaporítását, kidolgozta az amurtenyésztés adaptálását az európai tógazdasági viszonyokhoz.

Biologiája:

Tipikus folyóvízi hal, amely a telet a folyók főmedrében tölti és tavasszal vagy a nyár elején ott is szaporodik.
Ivarérettségét a Maláj-félszigeten 14 hónap, Indiában 2-3 év, Kínában 4 év alatt éri el. Hazánkban ehhez 6-8 évre van szükség. Az íváshoz szükséges környezeti feltételeket a 3. táblázatban mutatjuk be. A nász napközben a felszín közelében játszódik le, közben a halak gyakran kiugranak a vízből. Egy-egy ikrást két-három tejes követ. A lerakott ikrák száma a testnagyságtól függően
100 ezer-2 millió lehet.
Az amur természetes szaporodása hazai vizeinkben még nincs egyértelműen felderítve. 1973 szeptemberében a Tisza mentén egy időszakosan víz alá került kubikgödörben találtak nagy mennyiségű, 4-6 g egyedsúlyú amur- és fehér busa ivadékot a hódmezővásárhelyi horgászok. Hogy nem történt téves meghatározás, azt az akkori Haltenyésztési Kutató Állomás helyszínre érkező munkatársai bizonyították. Megállapításra került, hogy a maximálisan 2 ha vízfelületû gödröt a Tisza áradása június 12-17. között töltötte meg vízzel. Azt viszont már nem lehetett tisztázni, hogy vajon a növényevő halak a gödörben ívtak, vagy az ivadéktömeget a tiszai árvíz sodorta oda egy ismeretlen ívó helyről (PINTÉR 1977).
Az azóta eltelt időben a Tisza felső szakaszán és a Bodrogban is észlelték az amur természetes szaporodását, melynek eredményességét a folyók különböző évjáratokból álló, jelentős amurállománya is bizonyít. A pontos vizsgálati eredmények viszont még váratnak magukra.
A lerakás után térfogatát megsokszorozó amur ikrában az embrionális fejlõdés nem tart sokáig. A mesterséges keltetéshez legjobbnak minõsített 22-25 °C hõmérsékleti tartományban 32-36 óra alatt kelnek ki az amur lárvái (ANTALFI és TÖLG 1972). Nagyságuk ilyenkor mintegy 5 mm.
Táplálékot további 4-5 nap elteltével vesznek fel elõször, miközben már 8 mm-es testhosszt értek el (ANTALFI és TÖLG 1972). Az elsõ menüt apró zooplankton alkotja. Késõbb a planktonfogyasztás fokozatosan csökken és bentosz szervezetek - árvaszúnyoglárvák - kerülnek elõtérbe. Magasabb rendû növények fogyasztását már 2 cm-es amuroknál is megfigyelték, de csak 5-6 cm-es testhossz elérése után válik meghatározó jelentõségûvé a növényi táplálék. Bizonyos mennyiségû állati eredetű táplálékot viszont az amur késõbb is igényel.
A növényevõ amurok nem túlságosan válogatósak. Jól bizonyítják ezt PÉNZES és TÖLG (1966) akváriumi kísérletei, melyek során megállapították, hogy a boglárkafélék kivételével az amurok szívesen eszik a vizeinkben tömegvegetációt alkotó növénycsoportok tagjait. Mivel az amur hasznosítása szempontjából nagy jelentõsége van annak, hogy melyik növényfajt fogyasztja szívesebben, világszerte számos vizsgálat történt e halfaj táplálékszelektivitásának meghatározására. E vizsgálatok során több száz növényfaj vonatkozásában tesztelték halunk különbözõ korosztályait. Az eredmények az alkalmazott kombinációk nagy száma és az eltérõ vízhõmérsékleti értékek miatt nehezen összegezhetõk, leginkább SHIREMAN és SMITH (1983) munkája alapján tekinthetõk át.
Az amur hideg vízben nem táplálkozik. 13 °C hõmérsékleten már megindul gyengén a táplálkozás, de az étvágy csak 20 °C fölött számottevõ. 25-30 °C vízhõmérsékletnél az amur testsúlya 100-120%-át kitevõ vízinövényt is elfogyaszt naponta (ANTALFl és TÖLG 1972).
Mind az ivadék, mind a kifejlett példányok csapatosan keresik táplálékukat. Folyóvízi állományok esetében az intenzív táplálkozás idõszakát az amurok az ártereken és holtágakban töltik.
Az amur növekedésérõl a 4. táblázatban közlünk tájékoztató adatokat. A kínai irodalom szerint 50 kg-os, NIKOLSZKIJ (1950)* szerint 32 kg-os maximális tömeget érhet el. A hazánkban eddig ismert legnagyobb, 28,3 kg-os példányt 1976-ban a tatabányai hõerõmû hûtõtavából fogták.

Hasznosítása:

Az amur egyike a világ gazdasági szempontból legfontosabb édesvízi halainak. Jelentõségét akkor ismerték fel, amikor a VII-IX. században a kínai tógazdaságok bevezették a halfajok ideális kombinációján alapuló polikultúrás haltermelést. Ehhez képest viszonylag késõn, csak az utóbbi évtizedekben tudatosult világszerte a halászati szakemberekben, hogy az amur - növényfogyasztása, gyors növekedése és jó húsminõsége következtében - rendkívül sokoldalúan hasznosítható.
Kínában a tógazdaságok népesítéséhez szükséges ivadék döntõ részét még ma is természetes vizekbõl gyûjtik, de már terjedõben van a mesterséges szaporítás. A kínai szaporítás lényege a betonmedencében végzett ívatás, majd az abból származó ikra mesterséges keltetése. Másutt - így hazánkban is - hormonális indukció, fejés és mesterséges termékenyítés útján jutnak a keltetésre alkalmas ikrához. Egy rövid (1 hónapos) elõnevelési idõszakot leszámítva, az ivadék elõállítása a ponttyal és busafélékkel együtt történik.
Tógazdasági haltermelésünket az amur - és vele együtt a busafélék - telepítése alapvetõen megváltoztatta. A polikultúra széles körû elterjedése olcsón tette lehetõvé az eddiginél sokkal magasabb hozamok elérését. Tökéletessé válhat ily módon a halastavak táplálékkészletének kihasználása. Az amur szerepe különösen nagy a polikultúra bevezetésének elsõ éveiben, mikor mintegy elõkészíti a tavat a planktonfogyasztó busák és a ponty sûrûbb népesítéséhez.
Ebbõl következik, hogy tógazdasági termelését mindenekelõtt a rendelkezésre álló természetes táplálék mennyisége korlátozza. ANTALFI és TÖLG (1972) szerint a tógazdaságban nevelt amur optimális tömege az egymást követõ években 20-60, 400-800 és 1000-2000 g. Sajnos a tógazdasági gyakorlatban ritkán sikerül elérni ezeket az értékeket, ami elsõsorban azt bizonyítja, hogy nem könnyû feladat az amur megfelelõ részarányát meghatározni egy adott tó kihelyezési halfaj-szerkezetében. A túlnépesítés következtében az amur táplálékigényét a pontynak kijuttatott takarmányból igyekszik kielégíteni. Az ebbõl eredõ problémákat megelõzendõ, tógazdasági agronómusaink talán túlságosan is óvatossá váltak, ezzel magyarázható, hogy a 80-as években folyamatosan csökkent e halfaj évente elõállított mennyisége. 1985-ben az ország tógazdaságai már csak 313 tonna étkezési amurt termeltek, amely a teljes étkezési-haltermelés kb. 2%-a. Valamelyest nagyobb az amur részaránya a növendék (2 nyaras) hal termelésében, de a csökkenõ tendencia itt is tapasztalható annak ellenére, hogy e termék természetes vízi és csatornatisztítási kihelyezésekhez is jól értékesíthetõ. A kedvezõtlen tendencia megfordítása csak a tógazdasági kihelyezések optimalizálásától, esetleg szárazföldi növényekkel történõ takarmányozás bevezetésétõl várható. Ez utóbbi téren néhány gazdaságban már elértek eredményeket, de szélesebb körben elterjeszthetõ, gazdaságos technológiával még nem rendelkezünk. A témával kapcsolatos eddigi hazai kutatások (HANCZ és WOYNÁROVICH 1983) csak az egynyaras amur takarmányozásával foglalkoztak, bizonyítva, hogy van létjogosultsága a szárazföldi növények amurral történõ feletetésének.
Természetes vízi halászatunkban az amurnak jelenleg a holtágak halhozamának fokozásában, intenzívebb gazdálkodási feltételeinek kialakításában van a legnagyobb szerepe. Az intenzíven hasznosított holtágakból és víztározókból az 1981-1985-ös idõszakban évente átlagosan 70 tonna amurt halásztak le, de a termelés csökkenése itt is megfigyelhetõ. Nagyobb természetes vizeink közül a Balatonban nincs jelentõs amurállomány, oda e halfaj csak az évente nagy mennyiségben telepített ponty közé keveredve kerül, így mindössze évi 0,5-1,1 tonnányi mennyiség kerül a halászok hálójába. A Dunából és külterjesen hasznosított holtágaiból 2 tonna körüli az évi amurzsákmány. Sajnos, csak nehezen állapítható meg, hogy a zsákmány mekkora része származik a fõágból, illetve a holtágakból.
A Tisza vízrendszere külterjesen hasznosított területein (a Kiskörei-víztározó "szelektálásával" együtt) az 1981-1985-ös idõszakban évente átlagosan 9 tonna volt a halászok által kifogott amur mennyiség. A zsákmány feltehetõen ennél sokkal nagyobb is lehetne, de az eredmények értékelésénél figyelembe kell venni nyíltvízi halászatunk csekély intenzitását és a Kiskörei-víztározó halászatának korlátozását.
Egyértelmûen megállapíthatjuk, hogy az amur honosítása egyúttal rendkívül értékes sporthallal gazdagította vizeinket. Horgászati jelentõségét jól bizonyítja, hogy mennyisége a horgászzsákmányokban 1971-1975 között 30-szorosára (!) emelkedett. A horgászok által kifogott amur mennyisége azóta is folyamatosan emelkedik az intenzíven telepített és a külterjes hasznosítású vizeken egyaránt, és 1985-re elérte a 217 tonnát. Fogásának többféle módszere is kialakulóban van. Az amurozók igen erõs, fenekezõ készséget használnak, mivel a megakasztott amur hatalmas erõvel védekezik, a fárasztás hosszabb idõt vesz igénybe. A csali megválasztása, úgy tûnik, nem elsõdleges szempontja az amur eredményes horgászatának. A korábbi elképzelésekkel szemben nem feltétlenül szükséges zöld növényi részeket tûzni a horogra. Fogják az amurt gilisztával, lótetûvel, burgonyával, a leggyakrabban használt csali pedig a kukorica.
Igen fontos szerepet játszik az amur a káros vízinövényzet elleni biológiai védekezésben.
Gazdaságosan megoldható a növényzet fékentartása amurok telepítésével a különbözõ vízgazdálkodási célokat szolgáló csatornákban, vagy akár a kajak-kenu pályáknál is. FÓRIS (1984) adatai szerint vízigyom-irtási célból hazánkban 1983-ban az ilyen telepítésre alkalmas, két- és háromnyaras amurból tógazdaságaink a megelõzõ évben 833 tonnát termeltek. E számok tükrében érthetõvé válik, miért kerül piaci értékesítésre oly kevés e halfajból. A csatornákba kihelyezett halak elenyészõ része jelentkezik a késõbbiekben a halászati hasznosító zsákmányában, viszonylag jelentõs a horgászok által kifogott hányad, a többség azonban orvhalászok, orvhorgászok prédájává válik.
Az amurtelepítések - tekintettel a halfaj intenzív növényfogyasztására - világszerte természetvédelmi problémákat is felvetettek. Ahol a telepítés zárt, szaporodási feltételeket nem biztosító vízterületen történik, ott az állomány halászati eszközökkel "kordában" tartható. Ilyen helyeken gazdálkodási mûhibának tulajdonítható, ha az amur a partvédõ növénysávban jelentõs kárt okoz. Más a helyzet a természetes szaporodási lehetõséget biztosító vízrendszerbe kikerülõ amurokkal. Ilyen vízterületeken steril, továbbszaporodásra képtelen állomány kihelyezésével megkönnyíthetõk a halgazdálkodási feladatok. E probléma megoldására két, egyaránt eredményes irányzat alakult ki: a gynogenetikus szaporítás (STANLEY és MTSAI 1975), illetve az amur és a pettyes busa (Aristichthys nobilis) növényevõ, de triploid, terméketlen hibridjeinek elõállítása (KRASZNAI és MTSAI 1984).

HORGÁSZATA ÁLLAMI KORLÁTOZÁS ALÁ ESIK!

Az amur a hazánkba telepített növényevõ halak közül az egyetlen, amely az utóbbi években a horgászok által nagyra becsült, kitûnõ sporthallá fejlõdött. Legnagyobb értéke, hogy a horgon rendkívül harcosan, kitartóan védekezik, mint a márna vagy a nyurga ponty.
Õshazája Ázsia, a kínai nagyfolyók és az Amur középsõ, illetve alsó szakasza.
Kínában már évszázadokkal ezelõtt megkezdték és azóta is folytatják a folyókból befogott ivadékának a halastavi nevelését. A második világháború után valamennyi földrészen meghonosították.
Térhódításának oka az, hogy növényevõ táplálkozása folytán máskülönben nem vagy csak alig értékesülõ, illetve értékesíthetõ vízinövénytömeget alakít át halhússá, miközben tavakat tározókat, csatornákat tisztít meg a burjánzó, gyomszerû vízinövényzettõl. A vízügyi szolgálat ezért telepíti a csatornákba. Halastavakban a ponty életterét javítja.
Hazánkba 1963-ban importálták ivadékát Kínából és a volt Szovjetunióból. A termeléshez szükséges alapanyagot ma már mesterséges tenyésztésû szaporulata szolgáltatja.
Az amur fogását a telepítõ szervek különbõzõ szabályokhoz köthetik!

Leírása:

Alakja és oldalainak aranyos csillogása a nyurgapontyra emlékezteti fejalakulása azonban, lényegesen elüt azétól. Szája végig alsó állású, nagy szemei viszonylag alacsonyan ülnek bajusza nincs. A hát- és a farok alatti úszóban egyaránt 3 kemény sugarat találunk. A nagy pikkelyek sötéten szegélyezettek. A mellúszók vörhenyesek. A nemek megkülönböztetéséhez segítséget nyújt, hogy a tejesek mellúszói tavasszal, a test felõli oldalukon érdes tapintásúak.

Szaporodása és növekedése:

Õshazájában a nagy folyókban 20 °C feletti vízhõmérsékleten ívik. Erõsen megduzzadó, könnyû ikráját a vízfolyás magával ragadja: lebegve kerül az alsóbb folyás árterére, ahol a kikelt lárva bõséges táplálékot talál. A Tiszában nálunk is megfigyeltek már természetes ívásból származónak vélt szaporulatot.
Tógazdasági tapasztalatok szerint a termékenyült ikrából a lárvák 22-25 °C-os vízben 32-36 óra alatt kelnek ki; testhosszuk ekkor 5 mm. 4-5 napos korukban kezdenek táplálkozni. Az elsõ hetekben planktonállatokat fogyasztanak, majd fokozatosan térnek át a növényi táplálékra. A halastavakban az elsõnyaras amurivadék legalább olyan gondos kezelést, takarmányozást kíván, mint a pontyé.
Hazánkban ivadéka az elsõ nyáron általában 10-20 g-ra nõ, kétnyaras korban kb. 250 g, háromnyaras korban 1 kg-nál is nagyobb lehet. Teljes fejlettségében meg haladhatja a 30 kg-ot. A horoggal fogott legnagyobb példány 28,3 kg-mal szerepel az országos rekordlistán.

Tartózkodási helye és táplálkozása:

Mindig ott találjuk, ahol a legkedvezõbb táplálkozási lehetõség és a legzavartalanabb csend ígérkezik számára. Óvatos, félénk hal. Kedveli a békanyálat és a békalencsét, nagy fogyasztója a hínárféléknek és növekedése elõrehaladtával a nádnak is. Érdekes megfigyelni, ahogy erõs szájával szaggatja, majd víz alá húzza a vízbõl kiálló nádszálakat. Táplálékigénye határozza meg tartózkodási helyét: ez a hínárosok, a nádasok környéke. Ha a vízinövényzetet felélte, halastóban feleszi a pontynak szánt abrakot, de szívesebben a kaszált parti füvet, valamint más szárazföldi zöldtakarmányt. Szükségbõl állati szervezeteket is elfogyaszt még haldarabot vagy élõ kishalat is; de zöld növényi táplálék nélkül hosszú ideig nem tudja szervezetét fenntartani, mivel annak harmonikus mûködéséhez, a "terimés" növényi táplálék feltétlenül szükséges.

Horgászata:

A hagyományos pontycsalik Iegtöbbjével fogható. Általában pontyozás közben (járulékosan) akad horogra. Egyes vizeken azonban - ahol érdemes - már mind többen specializálódnak az amur horgászatára.
Csaliként a fõtt kukoricán, a különbözõ gyurmákon és a gilisztán kívül a legkülönbözõbb zöld növényeket, sõt még nádleveleket is használnak. Az utóbbit egyesek két horogra tûzik fel, a levél egyik és másik vége közelében és víz közt kínálják fel.
Erõteljes védekezésének megfelelõen a készséget - úszóval vagy fenekezve - használjuk. A nagy példányok fárasztása különösen nagy figyelmet igényel, mert a már fáradtnak tûnõ hal a part vagy a csónak közelébe érve újult érõvel akar elszabadulni, ami bottörés vagy zsinórszakadás árán nem ritkán sikerülhet is neki!





Harcsa



Származás, elterjedés, élettér:
Harcsa (Silurus glanis)
A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviselõi Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum).
Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerénben kapitális példányok élnek).Magyaroszágon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik), valamint nagyobb tavaink Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Fertõ -tó, és holtágaink Fadd-Dombori duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni õket, fõleg a repülõtér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkenek jelentõs harcsaállománnyal.
A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésû, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bánytavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között.Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul. Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerzõ körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Elõfordul hogy nappal is mozog a harcsa, fõleg áradáskor nagyobb erõmûvek kavargó oxigéndús vizében, valamint borús eseõs idõben, zivatar, felhõszakadás elõtt fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének.Mindig a mély víz felõl a sekély víz felé rabol.
Telepítésérõl megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezõtlenül hat a pontyállományra, eggyes szakértõk viszont azt valják, hogy jelentõsen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemeshalállományban. Egyes tavakban például A Dunántúlon fekvõ Pécsi-tóban olymértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következõ évre szóló területi jegyet kapott.
Méretkorlátozást általában célszerûbb a helyi adottságoknak (telepítési sûrûség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfelelõen meghatározni.

Testfelépítése és érzékszervei:
Az európai harcsa testi felépítése annyira jellegzetes, hogy csak kevés hallal téveszthetõ össze. Hatalmas, felülrõl kissé lapított feje a testhosszúság körülbelül 20 százalékát teszi ki. Óriásira tátható szájában sûrû éles ún. gerebenfogazat található, amely reszelõre emlékeztet, könyen lehámozhatja az óvatlan horgász kezérõl a bõrt. A törzs keresztmetszete körkörös-ovális, a farok felé ellaposodik. A kicsi hátúszó egy kemény és négy lágy úszósugárból áll, a farok alatti úszó messze hátrahúzódik, de nincs összenõve a farokúszóval.A mellúszók nagyok és kerekded formájúak, egy kemény úszósugárral ( mellúszó szolgál a hacsának úszása közbeni stabilizálásra). A hasúszók hasonló alakúak, de jóval kisebbek, közvetlenül a végbélnyílás elõtt helyezkednek el. A hacsa bõre sima nyálkás, teljesen pikkelytelen. Színe hátoldalon sötétszürke, feketés vagy zöldesszürke, barnás, hasa felé egyre világosodik, piszkosfehér. A testszínt erõsen befolyásolja a vízfenék és a vízviszonyok milyensége. Létezik ún. márványozott, arany sõt albínó változata is.
Az európai harcsa jellemzõje a testhosszúság mintegy 10 %-át kitevõ kb. a szemmagasságból kiinduló két bajússzál, az alsó álkapcson ugyancsak található 4 darab vékonyabb és gyengébb bajússzál. (a harcsa táplálkozásában nagy szerepe van a bajúsznak, mivel ízlelõbimbók sokasága található egyetlen bajússzálon).
Az ikrások és a tejesek megkülönböztetése nem egyszerû feladat, csak nagyobb tapasztalattal sajátítható el. Használható jellemzõ a nagy ivari szemölcs formája a végbélnyílás környékén (a tejeseknél kicsi és hegyes, az ikrásoknál tompa és ívási idõszak végén piros színû).
A harcsa széles szájából a nagy garat elõször a zsákszerû gyomorba vezet, a gyomortartalom vizsgálatok bebizonyították, ellentétben a pontyfélékkel szemben erõsen savas kémhatású. Az elágazó nagy vese a testüreg hátuljában a gerincoszlop alatt helyezkedik el. Az ugyancsak nagyméretû, szabálytalan alakú máj mellett helyezkedik el az ugyancsak hatalmas úszóhólyag, amely hossza eléri a testüreg hosszának 80 5-át. Az úszóhólyag egy nyitott légvezetéken áll kapcsolatban a garattal, amely kapcsoloódik az úgynevezett Weber-féle szervhez, amely a nyomásingadozás érzékelésére szolgál.
A harcsa oxigénigénye nem nagy, megegyezik a pontyéval, fejlett a bõrlégzése.
Az érzékszervei közül meg kell említeni az íz- szag érzékelését (bajússzálakon, szájszélen, orrnyíláson), nyomás- rezgésérzékelését- és hallószervét (Weber-szerv). Látása gyenge, szeme csak arra alkalmas, hogy megkülönböztesse a világost és a sötétet.

Szaporodás, egyedfejlõdés:
Az európai harcsa nyáron májustól júliusig ívik, kedvezõtlen idõjárás esetén ez az idõszak eltolódhat. Az ívóhelyeket akkor keresik fel a harcsák ha a víz hõmérséklete tartósan elérte 20-22 Celsius-fokot. Az ikra lerakásánál elõnyben részesítik a parmenti dús növényzetû helyeket, különösen kedvelik a vízbedõlt fákat, és gyökereket. Az ívóhelyeket a párok megtisztítják. Az ikrák átmérõje 1,5-2,0 miliméter, méretük a kikelésig jelentõsen növekszik. Kezdetben az ikra ragacsos erõsen tapad a gyökerekhez szilárd csomókba. A fejlõdés során csökken az ikrák ragacsossága, igen érzékenyek ebben a stádiumban, különösen a mechanikai sérülésekre. Ha a vízfenékre ilyenkor lehullanak, akkor elpusztulnak. Az ikrából az ivadék 23-25 Celsius-fokos vízben 2,5-3 nap alatt kel ki. A kis harcsalárvák kezdetben fényérzékenyek. Menekülnek a fénysugár elõl, egészen az elsõ táplálékfelvételi napig (kb. 7-10 nap). A harcsa késõbb is igényli a búvóhelyet. A szaporulat kezdeti veszteségei igen nagyok. A harcsa az elsõ életév végére 15-20, a második év végére 30-40, a harmadik és negyedik évben elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg- os testtömeget. A további testsúlygyarapodás erõsen függ a harcsa életterétõl. Régebbi beszámolók szerint az európai harcsa maximális testhosszúságát 3-5 méterben, maximális súlyát 200-300 kilogrammban adják meg(Kaszpi-tó, Fekete-tenger térsége).

Táplálkozás:
A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestûek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák fõleg nyári idõszakban képezi táplálékának jelentõs részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sõt egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót, néha elõfordul, hogy a növendék nemeshalállományban is kárt tesz, ezért nagymértékû szakértelmet igényel a kihelyezése.



Csuka



Elterjedés, élõhely:
Csuka (Esox lucius)
Európában valamennyi édesvízben megtalálható, Angliától egészen Oroszország keleti részéig. egyaránt megtalálja életfeltételeit a mély, hideg vízû nagyobb tavakban (Írország, svájc, Skandináv országok), mint az alig pár négyzetméteres gyorsan felmelegedõ tavacskákban, kubikgödrökben. Rendkívûl jól alkalmazkodó halfajta. Európán kívül számos rokona él az Egyesült Államokban, Kanadában. Az egyik ilyen csukafajta a muskie, amely nagyobbra nõ meg mint európai rokona, testalkata hasonlít, viszont színezete eltér. Ugyancsak a tengerentúlon él a lánccsuka amely ugyan kisebbre nõ meg mint a muskie, de jobban hasonlít színezetében az európai csukára, láncsszerû mintázat van az oldalán. Folyókban a lassúb folyású részeket kedveli, a kishalrajokat követi, elõszeretettel áll be kõgátak, sarkantyúk , partbiztosító kõrézsûk mellé. Tavakban keresi a vízinövényes részeket, sokszor annyira befészkeli magát a vízinövények közé, hogy csak a feje látszik ki. Nádtisztások mellet, tuskósokban is elõfordul. Stégek, horgászállások árnyékában is szívesen húzza meg magát. Bányatavakban, ahol nem nagyon van növényzet, a meder egyenetlenségei nyújtanak megfelelõ helyet neki. Mindig fedezéket keres magának, ahonnan elõront zsákmányára, amelyet egyetlen ugrással ragad meg.


Testfelépítése, érzékszervei:
Testfelépítése annyira jellegzetes, hogy más halunkkal össze sem lehet téveszteni. teste torpedó alakú, bõre erõsen nyálkás, síkos, pikkelyei aprók erõsen bõrbenõttek. Szinezete oldalán csukaszürke, kissé sárgás árnyalattal, hasa piszkosfehér. Úszói nagyok fejlettek, farokúszója nagyméretû az elrugaszkodásra alkalmas, hátuszója a test utolsó harmadában helyezkedik el a farokalatti úszóval egyvonalban, ezek a vízben való kormányzást segítik. A csuka kezdõsebessége zsákmányoláskor, kb. 30-50 km/h. Páratlan úszóina színe téglavörös. Feje kacsacsõrszerûen megnyúlt, szeme nagy, látása kítûnõ, zsákmányszerzésben ennek az érzékszervének legnagyobb szerepe (adatok szerint fejlett a színlátása). Szája nagy, csontos, benne kb. 600 tûhegyes fog. Az alsó álkapcsán helyezkednek el az úgynevezett kapófogak, amelyek a legnagyobbra nõttek, felsõ álkapcsán az ugyancsak tûhegyes, kefefogazat helyezkedik el. A fogak állandóan pótlódnak, tehát ha egy fogat elveszít a csuka rögtön az álkapocsban nõ helyette egy másik .


Félelmetes csukafogak


Szaporodás, egyedfejlõdés:
Az egyik legkorábban ívó halunk, ívása sokszor már a jég alatt is elkezdõdik, ami február március hónapra tehetõ (a horgásszövetség emiatt megváltoztatta a fogásának tilalmi idejét február 15-tel kezdõdõen, mivel sok ikrás csukát fogtak ki ebben az idõszakban). Rendszerint a part menti sekély, felmelegedõ vízben rakja le nagyméretû ikráit, amelyek néhány nap múlva kelnek ki. A csukalárva elsõ napjaiban a szikzacskóból táplálkozik, a szikzacskó felszívódása után, táplálékát zömmel apró rákok képzik. Néhány centis korában tér át az igazi ragadozó életmódra. Növekedése apróhalban gazdag vízterületen gyors, kb. 3. év végére eléri a 40 cm-es tewsthosszúságot. Maximális testsúlya 30 kg lehet, ezt fõleg hideg vízû mély tavakban éri el.


Táplálkozás:
Miután áttér a ragadozó életmódra, étlapján nagyszámban halak szerepelnek. Elõszeretettel fogyasztja a sárgásabb tónusú halakat (kárász, compó), valamint az élénk színû halakat pl. vörösszárnyú keszeg. Megfogja a szúrós hátúszójú sügért is. érdemes kipróbálni csaliként az akváriumban tartott aranyhalat, élénkpiros színével felhívja magára a ragadozó figyelmét, s ráront mint a bika a vörös posztóra. A csuka idõsebb korában jelentõs kárt tehet a tógazdasági pontyállonányban. Elõfordul, hogy halakon kívûl elkapja a békát, vízbe pottyant egeret, pockot, nagyobb példányai a vízen úszó madarakat is lehúzhatják. A csukára mint vizeink tigrisére fokozottan jellemzõ a kannibalizmus, ami annyit jelent, hogy az állomány sûrûségébõl adódóan felfalhatják egymást, egy csuka nálánál alig kisebb fajtestvérét is képes elnyelni.



Kárász



Elterjedés, élõhely:
Kárász (Carassius carassius)
A kárász Európa minden folyó illetve álló édesvizében elõfordul, kivéve a hideg vízû mély tavakat sebes folyású patakokat. Oxigénigénye csekély, így mocsarakban lápokban is elõfordul. Tavakban a gyorsan felmelegedõ partmenti vizekben tanyázik elõszeretettel, nádtisztások szélén, hínarasokban találja meg igazán kedvezõ életfeltételeit. Csak a télvíz idején húzódik a mélyebb vizekbe, a nyugalmi idõszak idején.


Testfelépítés:
A kárász magas testû, oldalról kissé lapított hal. Két faja él magyarországon, az ezüstkárász és a széles kárász. A megkülönböztetésük nem okoz nagyobb gondot, mivel a széles kárász magasabb hátú és a faroktájékon egy sötét folt található. Feje kicsi, szája csúcsba nyíló. Testszíne hátoldalon sötétbarna, oldalán az aranysárgától az ezüstszürkéig minden színben elõfordul (aranykárász), hasa piszkosszürke. Pikkelyei aprók, kissé bõrbenõttek. Úszói világosszürkék, hátúszójának elsõ sugara, kemény fogazott, ún. bognártüske.


Szaporodás, egyedfejlõdés:
Ívása május-június hónapban kezdõdik, szakaszosan folyik. A kárászok között kevés a hím ivarú (tejes), így gyakran elõfordul, hogy a pontyfélék családjába tarozó halakkal összeívik, gy létrejöhetnek hibrid egyedek. Növekedése lassú, még táplálékban gazdag vizekben is, sõt ahol az állomány sûrû, csököttek maradnak a halak, nem nõnek meg 10-20 cm-nél nagyobbra.


Táplálkozás:
Az ikrából kikelõ lárva az elsõ idõszakban planktonikus szervezeteket fogyaszt, kandicsrákot, vízibolhát, kerekesférget. Késõbb áttér az apró növényi és álllati szervezetek fogyasztására, fiatal növényi hajtásoktó kezdve férgek, csigák, kagylókig minden szerepel étlapján. A pontynak táplálékkonkurense ezért állományának nagymértékû elszaporodása miatt kárt tehet a többi nemeshal állományban, gyérítését ragadozóhal betelepítéssel oldják meg.



Keszegfélék

bodorka

Ezüstös testû kissé magas hátú hal, pikkelyei a hátoldalon zöldesfeketék. Úszói vörhenyes színûek, szeme búzaszínú (ezért nevezik búzakeszegnek). Hasvonala göbölyded lekerekített.
Igénytelen hal, egyaránt jóérzi magát kisebb folyókban, csatornákban, tavakban, tározókban. Mindenütt nagy mennyiségben megtalálható, az európai vizek legnagyobb számban elõforduló halfaja.
Kerüli a hideg, gyors folyású vizeket, inkább a melegebb álló, vagy lassúb folyású részeket kedveli. Homokos kavicsos aljzatú holtágakban keressük, kerüli az iszapos részeket.
Nagyobb folyókon a tavaszi áradáskor kihúzódik az árterekre, bejut a holtágakba és bent is marad. Az áradó folyó zavaros vizében elindul a legközelebbi csatornabefolyóig a folyással felfelé.Egyike a hideg vízben, sõt jég alól is fogható halfajainknak.
Ívása április elejére tehetõ.Rendkívül szapora, 80-10 000 ikrát is lerak.
A víz alatti növényzet között ritkán találjuk meg a bodorkát, inkább a tisztás részeket kedveli. A másodnyarasnál idõsebb bodorka a mély, nyílt vizet kedveli, mély nádasokat, hínarasok meder felõli részét.
Táplálkozását tekintve mindenevõ, étlapján egyaránt szerepelnek rovarlárvák, apró rákfélék, növényi hajtások, hínárfélék, zöldmoszatok.
Növekedése táplálékban gazda vizekben gyorsnak mondható, az átlagpéldányok 10-20 centiméteresek, ritkábban elõfordulhatnak 1 kilogrammos példányok is.


Dévér

A dévérkeszeg teste oldalról lapított magas, a fiatalabb példányok világosabbak (pikkelyeik ezüstösek), az öregebbek sárgásbrozosak. Herman Ottó a nagy polihisztor a "keszegjellem legtörzsökösebb alakjaként" jellemezte.Kedveli a lassabb folyású folyókat, nagyobb tavakat, holtágakat (Dunában, Tiszában, Körösökben, állóvizek közül a Balatonban a Velencei-tóban, a Tisza-tóban nagy állományban élnek). Szinttáj is van róla elnevezve az ún. dévér-szinttáj. Ormányszerûen elõrenyújtható szájával az iszapban keresi táplálékát, csigákat kisebb kagylókat, árvaszúnyoglárvát, amely a legsikeresebb csalija is. Mint szájállása is elárulja élelmét elsõsorban a fenéken keresi, de állóvizekben gyakran található vízközt is, ritkán feljön a felszínre is fõleg a hajnali órákban.
Íz- és szagérzékelése fejlett, messzirõl megérzi az etetõanyag szagát, kedveli az édes ízûeket, de fõleg tavasszal eredményesek lehetünk ha a natúr etetõanyaghoz sok sót keverünk.
Májusban-júniusban ívik a part menti növényzet sekély részén, sokszor a halak háta is kilátszika vízbõl, ilyenkor prédául szolgálhatnak a nagyobb példányok a vízimadaraknak, víziemlõsöknek. Sok helyütt horgászati tilalmat rendelnek el ebben az idõben, néhol megtiltják a vízparton való tartózkodást. Sõt egy idõben Svédországban még a harangozás is tilos volt a vizek közelében fekvõ templomokban, hogy az ívást ne zavarják.Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyors testhosszúsága elérheti a 40-50 centimétert és testtömege a 4-5 kilogrammot.


Vörösszárnyu keszeg

Teste széles háta kissé magas, kecsesnek mondható. Háta olajzöld. Pikkelyei nagyok, színezete fõleg az idõsebb példányoknál aranyló, pikkelyei nem nyálkásak. Úszói vérvörösek. Szeme narancssárga felsõ része vörös. Szája felsõ állálsú ami a felszíni táplálkozásáról árulkodik.
tartózkodási helyei nagyobb folyóöblök, holtágak, mesterséges és természetes tavak (igen szép állománya él a Balatonban és a Velencei-tóban). Csapatosan él, nagy kiterjedésû nádasokban, hínarasokban találja meg kedvezõ életfeltételeit. A compó és a kárász társhala. A felszíntõl kb. 15 centiméterre mozog, a bodorkával ellentétben a vörösszárnyú nem szereti az árnyékot.
Természetes táplálékai, vízi növények hajtásai, zöldmoszatok, férgek, rovarlárvák, vízfelszínre hullott rovarok.



Ponty



Származás, elterjedés, élettér:

A ponty származását tekinve heves viták dúlnak. Thienemann nézetei szerint Kína, Japán, Közép- és Kis Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik a ponty eredeti hazáját.Európai elterjedéséről semmit sem lehet bizonyossággal állítani.
A görögök és a rómaiak már ismerték és tavakban tenyésztették, felismerve értékes húsát. A középkorban szerzetesek nevelték, nagyra becsült böjti étel volt.Honos Spanyolország, Franciaország (a világrekord 37 kg-os példány is innen származik), Olaszország, Portugália, Svájc, Hollandia, Bulgária, Oroszország, Törökország, Románia, Magyarország számos vizében. Európa majdnem minden édesvizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Nem található viszont Finnországban, Skandinávia északi részén és Kelet-Szibériában. Gazdag állomány él viszont a Fekete- tengerben, Kaszpi-tengerben, Aral-tóban.Jó fogási eredménnyel kecsegtet a Duna-delta, Magyarországon a Balaton, a Tisza, Körösök, Dráva, Száva.

A ponty édesvízi hal, brakkvízben (kevert víz) is előfordul, de csak az alacsony sótartalmat viseli el. Fokozottan érvényes ez az ivadékra, amely 7 ezreléket maghaladó sótartalom esetén elpusztul, az idősebb példányok legfeljebb 12 ezrelékes sótartalmat képesek elviselni. Steffens feljegyzése szerint a Salton-tóban (Dél-Kalifornia) a ponyt 18,6 ezrelékes sótartalom mellett is megél.
A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívóhelyet is.
A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a ponty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Oxigénszükséglete nő a víz hőmérséklet emelkedésével, mivel ilyenkor többet mozog, illetve több táplálékot vesz fel. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken a ponty másodlagos levegőfelvételhez folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sőt egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani.

Szaporodás, egyedfejlődés:

Ideális esetben, vagyis 18-20 fokos vízhőmérsékletnél és kedvező ívóhelyek meglétekor az ivarérett halak májusban és júniusban ívnak, bár az ívás elhúzódhat július közepéig is (kedvezőtlen vízhőmérséklet). Az ívás természetes vizekben szakaszos, vagyis akár napokig, vagy hetekig is eltarthat.Hidegfront betörés hatására az ívási folyamat megszakad, az ikrásokban képződött ikra visszafejlődik, és a hal szervezetében komolyabb károsodás nélkül felszívódik.

Egyes számítások szerint a ponty kedvező esetekben testsúlykilógrammonkét 100 000-200 000 ikrát rak, egyes igen súlyos nőstények több mint 1 millió ikrát képesek kibocsátani.

A megtermékenyített peték a fenékre süllyednek. Üvegtiszták és enyhén sárgás színűek, átmérőjök 1,5 és 2 miliméter között mozog. A lárvák a vízhőmérséklettől függően 38 nap múlva bújna ki az ikraburokból, 4-5,5 miliméter hosszúak, a has alatt világossárga szikzacskó található, mely biztosítja első nyolc napi élelmüket.A lárvák még úszni nem tudnak fejjel előre lesüllyednek a fenékre, itt ragasztómirigyükkel megtapadnak a fenéken. Egy nap után úszni kezdenek első úszásuk folyamán a vízfelszínre igyekeznek, hogy levegőt szippantva megtöltsék úszóhólyagjukat.Gyakran több napig is eltart míg feltöltik az úszóhólyagot levegővel.

Táplálkozás:

A pontyivadék az első időben apró állati és növényi szervezetekből él. Kerekesférget, vízibolhát, kandicsrákot, víziászkát, kérészeket, és mindenféle lárvát fogyaszt, különösen kedveli az iszapos részeken meghúzódó árvaszúnyoglárvát. A ponty növényi táplálékot is felvesz, elsősorban algákat, de fogyasztja a friss növényi hajtásokat is. Nevezhetjük a pontyot mindenevőnek. A nagyobb pontyok esetenként a kisebb halakat is bekapják, de a ponty ettől még nem ragadozó. Étlapján megtalálható mindenféle féreg, csiga, kagyló, pióca, szitakötőlárva, tehát minden ami az iszapban rejtőzködik.

A táplálékot a ponty a harmonikaszerűen előrenyúló szájával veszi fel, majd garatfogaival felaprítja. Gyomra nincs, a táplálék közvetlenül a hosszú béltraktusba kerül.
A táplálékfelvétel igen intenzív 20 Celsius-fok feletti hőmérsékletű vízben, viszont még az 5 fokos vízben is táplálkozik (ezt igazolják a léki pontyhorgászok fogásai is). A tartós koplalást a ponyt hiteles vizsgálatokkal alátámasztva kb. 600 napig viseli el.

Növekedés, életkor:

Jó feltételek mellett igen gyorsan növekszik a ponty. Háromnyaras korára tógazdaságokban elérheti a 35-45 centiméteres hosszúságot és az 1-2 kilogrammos súlyt. Érdekes összehasonlítást lehet felállítani az egymás mellett előforduló vadponyt és tenyészponty között. Egyes évjáratokban a vadpntyok mindig kisebbek voltak mint a tenyészponytok.

A ponty lehetséges életkoráról régebben fantasztikus elképzelések uralkodtak. Ma már a pikkelyminták vizsgálatával egészen pontosan meg tudják állapítani a ponty életkorát. Például egy 20 kilogrammos ponty életkora bizonyíthatóan 12 év volt. Ugyanakkor egy svéd rekordhal amely 19,30 kilós volt életkora viszont 30 év volt. Maximális életkor a pontyoknál kb. 35-40 évre tehető, de előfordulhatnak szélsőséges esetek is.

Hol keressük:

A ponty a lassú folyású folyó, illetve lassú áramlású állóvizeket kedveli. Mivel oxigénigénye csekély, és némely változata (bőrponty, tükörponyt) képesek a légköri levegőt felvenni a bőrön keresztül. Ezért ilyen helyeken kell keresnünk. Magyarországon szinte minden vízben előfordul, "nemzeti hal". A horgászzsákmány jelentős részét ez a hal teszi ki. A folyóvizekben a kőgátak mögötti langós részeken, kisebb öblökben, partbiztosító kőrézsűk mentén, torkolatoknál találjuk meg. Az állóvizeken vándorol, ősszel a lehűlő vízben a mélyebb részeket keresi fel a téli nyugalmi időszak eltöltésére, ilyenkor is táplálkozik.

Amint melegszik a víz elkezd mozogni, mivel élelem után kell néznie, gyakran előfordul, hogy tavasszal a part menti zónában csipegeti az apró állati és növényi szervezeteket. Amint egyre melegszik a víz, a ponty elkezd keresni valamilyen fedzéket, ahol élelmet is talál és el is rejtőzhet. Kitűnő erre a part menti nádas, illetve a hínarasok. A nagy nyári melegben amikor a víz oldott oxigénszintjealacsony a ponty gyakran feljön a vízfelszínre és légköri levegő szippantásával pótolja az oxigént, ilyenkor látott hallá válik a ponty, de ilyenkor a legnehezebb megfogni. Vannak viszont árulkodó jelek, amiről fel lehet ismerni, hogy pontyok tartózkodnak a horgászhelyünkön. Egyik ilyen jellegzetes a ponty vízből való kiugrása, ez főleg nyári melegben tapasztalható.

A vízfenékről felszálló buboréksor is lehet jele a halnak, ám könnyen össze lehet keverni a fenékről felszálló gázokkal, fő jellemzője a "pontytúrásnak", hogy a buboréksor egy bizonyos irányba halad. A nádszálak finom ütemes rezgése is lehet bíztató jel, ekkor a ponty éppen az egyik legkedveltebb táplálékát, a vándorkagylót csipegeti a nádszálak tövéről. Nagyobb pontyok képesek a nádasokban utakat, járatokat vágni, ahol szívesen tartózkodnak, ezekbe a folyosókba lógatva az úszós készségünket, gyakran kellemes meglepetés érhet bennünket.

Kapási idők:

A ponty gyakran szeszélyes halként viselkedik, főleg azokon a vizeken ahol megfelelő mennyiségű táplálékot tlál, ilyenkor bizalmatlanná válik, a vízben gyanúsan úszó, lebegő csalival szemben. Egész évben fogható, még jég alól is, persze ehhez meg kell találni a bandázóhelyet.

A napszak tekintetében sincs semmi különleges, éppúgy fogható éjjel is mint nappal, gyakra az esti, éjjeli illetve a hajnali órák kedvezőbbek, főleg állóvizeken (érdemes naplót vezetni a fogásokról, amire tüntessük fel, hogy a nap mely szakában, milyen időjárási körülmények között fogtuk a halat).

Ez a hal viszont eléggé érzékeny az időjárásra, főleg a frontokra, illetve a frontokat kísérő légáramlatokra. Hidegfront betörés előtt, mikor a déli szél megélénkül (meleg szél fúj), az idő fülledt meleg, főleg nyári napokon, a ponty értvágya csökken, miután betört a front és megérkezett a hűvösebb levegő, a szélirány északi, észak-keleti irányú lesz, a ponty elkezd enni, gyakran annyira, hogy egymást érik a kapások. Amint az időjárás megnyugszik, frontmentessé válik, a ponty étvágya kissé csökken, de még ekkor is eredménnyel fogható. Melegfront betörés előtt az étvágya visszaesik, s amig tart a front kevés táplálékot vesz magához.

Horgászmódszerek:

A klasszikus pontyozó szerelék az úszós. Ezek közül is többfélét lehet alkalmazni. A hagyományos osztott súlyú szereléket nyílt vízen alkalmazzuk ahol nem akarjuk, hogy a csali a vízfeneket érje. A súlyozása úgy történik, hogy több apró ólmot helyezünk el a zsinóron, ezáltal kapásnál az úszó vagy elmerül, vagy kiemelkedik, a hal számára szinte észrevétlen amint az apró súlyokat megemeli. Ugyanígy súlyozzuk a feltolós szereléket, de viszont ennél a módszernél hosszú szárú úszóra van szükségünk. A felfektetős szerelék légyege, hogy a csali a fenéken van, a zsinóron lévő súllyal együtt, kapáskor a ponty felemeli a csalit, vele együtt a súlyt, és az úszó felfekszik a víz színére. Itt kedvező a kissé tömzsibb úszótípust választani. Gyakran, főleg nádi pontyozásnál alkalmazzák az ún. lemezantennás úszót, amely törzsébe egy műanyag lemez van beleépítve. Úgy kell a zsinórra felrakni, hogy a lemez a horgásszal szembe legyen, fokozottan érvényes éjszakai horgászatra ez a szabály különben bárhogy világítjuk meg, nem látjuk az úszót.

Fenekező módszerrel is eredményesen horgászhatunk pontyra, főleg ott ahol a parttól messzebb tanyáznak és úszós készséggel már nem lehet elérni őket. A fenekező módszerek között is va ntöbbféle, van mikor a súlyt a szerelék végére tesszük, ilyenkor végólmos szerelékről beszélünk. Különböző lehet az ólom formája is, folyóvizeken inkább laposat, állóvizeken a gömbölyűeket részesítsük előnyben. Csúszóólmos módszernél a hosszirányban átfúrt ólom a zsinóron szabadon fut, tehát a hal mikor felveszi a csalit akkor csak egy idő után érez ellenállást. Az ólom formája itt is változó, a gömbólmot inkább állóvízre, a lapos tégla ólmot folyóvízre alkalmazzuk. Amikor etetőanyagot is akarunk juttatni a csali mellé akkor etetőkosaras szereléket alkalmazzunk, az etetőkosár egy bordázott belül üreges vagy drótból, vagy kemény műanyagból készült eszköz. Ebbe lehet belegyúrni a az etetőanyagot, ami a vízreérés után (attól függ, hogy milyen keményre gyúrtuk), kimosódik a víz által, és felkelti a halak figyelmét. Újabban etetőanyag pezsgőtöltetet is árulnak a szaküzletek, amelyből pezsegve oldódik ki az etetőanyag. Az etetőkosarat is felszerelhetjük csúszó, illetve végszerelékként is.

A bojlizó módszer az utóbbi időben terjedt el, és forradalmasította a pontyhorgászatot. A bojli tulajdonképpen csak fantázianév, ami tésztát jelent. Ezt a csalit lehet kapni a szaküzletekben, de házilag is elkészíthető. 1 kg tészta alapanyaghoz kb. 10-12 db tojást kell hozzáadni, ez biztosítja a tapadást, és a megfelelő mennyiségű fehérjét, ami a halaknak nagyon fontos táplálék. A tészta másik alapanyaga a búzaliszt, vagy a kukoricaliszt, amely kellő mértékben összetapad, adalékanyagként adhatunk a tésztához különféle aromákat (ne túl nagy töménységben, ugyanis ellenkező hatást fejthet ki), adhatunk hozzá vérlisztet is nehéz beszerezni ugyan, de leképesztő hatással van a halakra (főleg vágóhidakon juthatunk hozzá). A tésztát miután kellően összegyúrtuk, 10-15 mm átmérőjű pontyszájba illő gombócokat fomáljunk belőle. Ezután forró, de nem lobogó vízben főzzük amig fel nem jönnek a felszinre és még utánna 2 percig. Ha kiszedtük, utánna egy hegyes zsákvarró tűvel kifúrjuk, zsinegre fűzzük, száraz meleg helyre tesszük száradni. Egy hét múlva a gombócok olyan kemények lesznek, hogy a betonra ejtve acélgolyóként pattannak vissza. Amennyiben azt akarjuk, hogy a golyók ne süllyedjenek a fenékre hanem lebegjenek akkor két speciális módszert alkalmazhatunk. Vagy a golyókat a főzés után forró sütőben kisütjük, vagy a tésztába összedolgozáskor apró hungarocellgolyókat teszünk. A golyón átfűzünk egy zsinórt (cérna, bojlielőke), a végére egy szalmaszálat kötünk (ez lesz az ütköző), a másik végét a horogszárára, vagy az öblébe kötjük.

A felszerelés:

Mivel a ponty óvatos hal ezért csak indokolt esetben alaklmazzunk erős felszerelést, főleg ott ahol nagyobb példányokra is lehet számítani.
A bot legyen 3-3,5 m hosszú parabolaakciójú, úszós horgászatnál lehet egy kicsit hosszabb is. Dobósúlya úszózsnál 40-80 g, fenekezésnél, 60-150 g.
Az orsó elsősorban peremorsó 40-70-es zsinórkapacitású, vagy nádi pontyozók esetében a multiplikátoros orsó használata a legkedvezőbb, ha fonott zsinórt használnak.
A zsinór vastagsága döntő szempont lehet, tavasszal mikor finomabbak a kapások 25-ösnél ne használjunk vastagabbat, nyáron ahol kapitális példányok vannak ott is elegendő a max. 0.35 mm átmérőjű zsinór. Előke alkalmazása mindig célszerű, általában 0,5 mm-rel vékonyabb mint a főzsinór. Mióta megjelentek a multifil (több szálból fonott) zsinórok könyebb lett a horgászat, mivel vékonyabb zsinórok elképesztő szakítószilárdsági tulajdonságokkal bírnak, egyetlen hátrányuk viszont, hogy hamar gubancolódnak.
Horog tekintetében meg kell jegyeznünk egy örök érvényű szabályt, inkább válasszunk minőséget magasabb áron, mint az orrunk előtt törjön el a horog egy kapitális példány fárasztásánál. Növényi eredetű csaliknál a nagy öblű, élő csaliknál a kis öblű hosszú szárú horgot használjuk. Sok márka van a piacon, a horogpróbát azért érdemes elvégezni úgy hogy veszünk egy parafadugót, abba beleszúrjuk a horoghegyet és elkezdjük húzni, ha elpattan a horog akkor túl keményre edzett nem jó, sőt akkor sem jó ha kihajlik, mert az túl lágy. A legmegfelelőbb akkor a horog ha a dugóba beleszúrva enyhe feszítésre rugalmasan válaszol.

Csalik:

A ponty étlapja változatos így elég széles a választék csalikból. Tavasszal, ősszel inkább állati eredetű csalit alkalmazzunk, szóba jöhet a giliszta, a lóbogár, csontkukac (csonticsokor), sőt előfordult már, hogy nagyobb példányai a ragadozóknak felkínált kisebb halakat is elkapták. Télen a hideg vízben nagyon eredményes a kocára vágott löncshús. Növényi eredetű csalikat főleg tavasz végén és nyáron használjunk, itt meg kell említeni a legelterjedtebb csalit a kukoricát amelyet ma már többféle ízben keménységben állítanak elő, a mai napig eredményes az Alcsiszigeti Holt Tiszán az öreg kukorica, ugyanis egy kicsit kemény, a keszeg nem tudja leverni. A másik rendkívül közkedvelt csali a kifli csücske, amit pár napra egy nejlon zacskóba téve megpuhítunk és beleszújuk a horgot, Csalizhatunk puffasztott rizzsel, főtt sárgarépával, csillagfürttel. A már említett tésztacsalik is igen eredményesek, ízesítésük tekintetében széles a skála, a méztől az eperig, bármilyen aromát használhatunk.

Az etetés nagyon fontos lehet a pontyhorgászatban, a halak általában megjegyzik, hogy hol kaptak táplálékot és visszajárnak ide. Fokozottan igaz a bojlis horgászatra, ugyanis a csalihoz hozzá kell szoktatni a pontyot, mert a vízben nem igen talál ilyen táplálékot. A csalikat (kukoricát, bojlit, kenyérgyurmát) lehet színezni, ez főleg azokon a vizeken válhat be, ahol túlhorgásszák a vizet, és a pontyok bizalmatlanná válnak a hagyományos színű csalikkal szemben.

Fárasztás, kiemelés, élvetartás:

A pontyok kitartó harcosok, még az utolsó pillanatban is tartogathatnak meglepetéseket a horgász számára. Nagyobb pontyokra jellemző a hosszú egyenletes kirohanás, ha nincs elég zsinórunk gyakran elveszítjük a halat. Általában megakasztás után szokták elveszíteni a legtöbb halat, mert a horog nem jól akad, ezért semmi esetre sem erőltessük. Amint a hal fárad lassan körözni kezd, egy egy ilyen fordulónál kényszerítsük a vízfelszínre és levegőztessük meg. Egy idő után oldalára dől és hagyja magát vontatni, még ekkor se teljes a győzelem, ugyanis még egy kritikus mozzanat hátra van, a szákolás. Ilyenkor szokott a ponty megugrani a szák láttán, ezért semmi esetre sem a szákot toljuk a hal felé, inkább a halat húzzuk a vzbe tartott szákra és egy határozott emeléssel emeljük meg a szákot, majd a szák elejét fogva emeljük ki.

A ponty élvetartása szákban illetve felkantározva történik. A felkantározást végezhetjük kopoltyún keresztül és a hátúszó első sugarára (bognártüske) kötött erős megbízható kötél segítségével. Így felkantározva kevésbé sérül, mivel a súlypontjánál van felkötve, így akár napokig is eltartható.



Süllő



Elterjedés, élõhely:
Süllõ (Stizostedion lucioperca)
Kõsüllõ (Stizostedion volgense)
A süllõ Európában honos, megtalálható Nagy Britanniától egészen Oroszország közepéig. Magyarországon nagyobb folyóinkban, tavainkban található meg, Tisza, Duna, Körösök, Dráva, tavaink közül a Balaton és a Velencei tó híres süllõállományáról. Szolnok megyében a Tiszában, a Szajoli holtágban és az Alcsiszigeti Holt Tiszában élnek példányai. Kedveli az oxigéndús kemény aljzatú vizeket, állandóan búvóhelyet keres magának, ahol nincs ott a meder egyenetlenségeiben keres fedezéket. Állóvizeken bedõlt fák mellett, nádasokban kell keresni az iszapos részeket kerüli, folyóvizekben partbiztosító kõrézsûk, kõgátak, sarkantyúk, ruganyok, valamint duzzasztómûvek alvizén található meg nagyobb számban.


Testfelépítése:
Teste nyúlánk, oldalról alig lapított, feje hosszúkás, szeme nagy. Szája mélyen hasított és csúcsba nyíló, szájában számos apró fog van, ezek közül kiemelkedik két pár hosszabb ebfoga, lényegében ez különbözteti meg leginkább kisebb testû rokonától a kõsüllõtõl. Színe a hátán zöldesszürke, oldalt ezüstszürkés, hasa fehér. Testét apró erõsen bõrbenõtt pikkelyek borítják. Oldalait 6-8 halvány testre merõleges oldalfolt tarkítja. Hátúszója két részbõl áll, az elsõnek kemények hegyesek a sugarai, a második lágysugarú úszó.


Szaporodás, egyedfejlõdés:
Ívása március-április hónapokban történik, ikráit a fák vízbenyúló gyökérzetére rakja, amelyet a hím kikelésig õriz. Ahol a természetes ívás nem mindig sikeres, az ívóterület hiánya miatt, ott süllõbokrokat helyeznek ki (borókabokor), hogy megfelelõ ívóhelyet biztosítsanak a süllõk számára. A Balatonon elõnevel ivadékokat is kihelyeznek, így fenntartva a híres állományt. Sokszor elõfordul, hogy ívása kedvezõtlen víz és hõmérsékleti viszonyok miatt elhúzódik, ami jelentõs kárt tehet a leendõ állományban, hiszen az akkor már leívott keszegek ivadékai "kinõnek" a süllõ szájából.


Táplálkozás:
Az ikrából kikelõ lárva elõször apró planktonikus állatokkal (Rotatoria, Daphnia Magna, Diatomus), késõbb áttér a nagyobb állatkák, férgek fogyasztására, csak néháhy cm-es nagyság elérésekor tér át a ragadozó életmódra, de felnõtt korában is elõfordul gyakran, hogy csigáka, kagylókat is fogyaszt nem csak halakat. A halak közül kedveli a nyújtott testû ezüstös csillogás fajokat, szûk garatnyílásán ezek csúsznak le leginkább. A sügérféléket sem veti meg, nem okoz gondot neki a tüskés hátúszó.




Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?



Kolompár Geci [ 2016-03-29 22:20 ]

Szia! Körülbelül 10 centire saccolnám, erektált állapotban.



Dzsigoló Karcsi [ 2016-03-29 22:18 ]

Honlapod igazán impozáns számomra, megtudnád kérlek mondani hogy mekkora a faszom mérete?



swag... [ 2015-03-01 13:13 ]

Bénaaaaaaa!
Semmire sem jo!



Csergő Sándor [ 2014-09-06 13:32 ]

meglehet külömböztetni a pontyot ránézésre,hogy tejes vagy ikrás?



toma17 [ 2008-08-14 09:22 ]

én is




harcsa [ 2008-08-14 09:22 ]

jól és te?




toma17 [ 2008-08-14 09:21 ]

Kössz! Hogy vagy?



harcsa [ 2008-08-14 09:20 ]

nagyon király a hollapod Tomi!!!!!!!!!!!!!







Üzenőfal


Név:

Üzenet:



Hírek


Szavazás


Linkek



Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!